Üdv mindenkinek!
Végre eljutottam oda, hogy csináljak egy ilyen oldit is a blogomra. ^^
Azt tervezem, hogy minden bejegyzésnél rakok ide is fel egy pár szép idézetet, verset, történetet. Úgy hogy gyertek csak, és válogassatok közülük. Ja igen... és ha valaki tud szép idézetet, és nem látja, az itt lévők között... lécke írjon már egy emailt és küldje el nekem... Köszönöm, örök hála *-* XD
Email-em: szakriszti@index.hu
Na akkor vágjunk is bele ^^
Idézetek, versek
"Nem tudod mit rejt a sorsod. Mosolyt hoz-e vagy könnyeket.
Tanuld meg feledni a rosszat, s őrizd meg a boldog perceket..."
*
Ma mosoly, holnap már könnyek.
Ma nehéz, holnap már könnyebb.
Nézz az égre, a legszebb fényre.
Láss egy álmot és harcolj érte!!!
*
"Ne félj az árnyaktól, Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben!!!"
*
"A Nap vigyázzon rád, ha nem fogom a kezed,
A Hold kísérjen utadon, ha nem vagyok veled.
A szél örüljön, mikor nevetsz,
És én legyek az egyetlen, akit szeretsz!"
*
"Emlékezz rám, ha könnycsepp ül szemeden, Hogy a kezem, mindig féltőn ott volt a kezeden."
*
"Nem mondom, hogy szeress, azt sem, hogy gondolj rám!
Ha szíved nem mondja, Én miért mondanám?..."
*
Nem kívánom, hogy örökké szeress,
Hogy magadban hordozd emlékemet.
De, ha kisérnek utolsó utamra,
Dobj egy szál virágot Te is a síromra.
Zokogj Te is csendesen,
Ne félj odalent, már nem fáj semmi sem...
*
Néha az egyetlen dolog amit még meg kell tennünk az, hogy utoljára átöleljük aztán elengedjük egymást
*
Megkérdezted mi baj van. Mosolyogtam és mondtam, hogy semmi.
Ezután megfordultam és azt suttogtam minden.
*
Szeretek az esőben sétálni, mert ilyenkor senki sem tudja, hogy sírok.
*
Végignéztem, ahogy a falak összeomlanak körülöttem, de nem hiszem, hogy újra tudnám őket építeni....
*
*
*
*
*
*
Tegnap este az álmaim szertefoszlottak, szép csendben meghalt bennem minden. A lelkem néha fájdalmában felzokog, a szívem apró darabkája még halkacskán dobog.
*
Még annyi mindent mondhatnék el neked,
Még is évek óta írok egy levelet.
Elmúlt az ősz, elmúltak az évek,
Elfáradt a lelkem, nincs miért élnem!
Még is évek óta írok egy levelet.
Elmúlt az ősz, elmúltak az évek,
Elfáradt a lelkem, nincs miért élnem!
*
Mosoly legyen az ajkadon, ha vérzik is a szíved, ne lásson át a fájdalmon a kíváncsi tömeg. Ne lássa meg soha senki, ne tudják meg az emberek, hogy a szívnek megszakadni mosolyogva is lehet.
*
Ha szomorú vagy akkor se sírj mert csak röhögnek rajtad!
*
Hulló könnyekkel állok sírod felett,
a koporsó bezárta legdrágább kincsemet.
Megállt egy szív, mely élni vágyott.
Csak az idő múlik, feledni nem lehet.
Nehéz az életet élni nélküled.
Felejteni téged soha nem lehet.
Ha a bús napjaim le fognak telni,
Oda vágyom hozzád megpihenni.
a koporsó bezárta legdrágább kincsemet.
Megállt egy szív, mely élni vágyott.
Csak az idő múlik, feledni nem lehet.
Nehéz az életet élni nélküled.
Felejteni téged soha nem lehet.
Ha a bús napjaim le fognak telni,
Oda vágyom hozzád megpihenni.
*
,, Furcsa, hogy valaki mennyire össze tudja törni a szívedet, de te még mindig szereted azokkal az apró darabokkal."
Fáj az emlék, mégis öröm, álmaimban minden percem veled töltöm. Nem tudlak, és nem is foglak elfeledni, kár, hogy így kellett megtanulnom szeretni.
*
Ki azt mondja: imád, sose hidd el szavát. Ki azt mondja szeret, talán igaz lehet. De az, ki rád néz, hallgat, nem beszél, és nem szavalgat annak add egész szívedet, mert az forrón és hün szeret!
*
Azzal, hogy szeretünk valakit a kezébe adjuk a lehetőséget, hogy fájdalmat okozzon nekünk!
*
Fáj olyant szeretni, Kit nem érhetsz el, Aki szinte azt se tudja, hogy létezel, Tudni, hogy nem kellettél Neki, Érezni, hogy más is szereti, Olyan aki el is érheti!
*
Hazudj már valami szépet
Elhiszem majd az egészet
Legyen kert és benne virágok
Törpe is kell meg óriások
És te is legyél ott kérlek
Ha hívlak hazudni szépet
Csak igazat ne! Az fájna
Csak egyszer...utoljára
Elhiszem majd az egészet
Legyen kert és benne virágok
Törpe is kell meg óriások
És te is legyél ott kérlek
Ha hívlak hazudni szépet
Csak igazat ne! Az fájna
Csak egyszer...utoljára
Történetek:
Élt egyszer egy fiú és egy lány. Nagyon szerették egymást. Már több, mint 3 éve együtt voltak. Még nem mondták el a szüleiknek, nem merték... Féltek, hogy talán elválasztják őket egymástól Majd csak az eljegyzéskor szerették volna bevallani szerelmüket, Hisz akkor már nem szólhatnak bele.
Így is történt.
Először a fiú mondta el apjának, ki az ő szerelme, utána a lányis az anyukájának. A szülők kéccségbe esetten próbálták egymástól elszakítani őket. A fiatalok nem értették, miért olyan rossz a szerelmük...
Végül megtudták...HOgy ők...Féltestvérek.
Először nem akarták elhinni. Biztosan csak egy tévedést!! Mondta a lány sírva.
Sajnos nem volt az...
El kell őt felejtened fiam...mondotta a fiú apja.
Nem tudom apa, nem tudom...zokogta a fiú.
A lánynak sem volt könnyebb az élete...
Egyszer nem bírták tovább... Elszöktek... S ki mentek a legközelebbi sziklához. Egy utolsó csókot adtak egymásnak...S egymás karjaiban levetették magukat a szikláról.
A temetés után:
A két sírból kinőtt egy-egy szál rózsa, S egymásba fonódtak.
*
*
Elveszett…
Volt valaki, akit szerettem. Egy fiú, egy átlagos ember a világból. Fekete haja volt elöl eltakarta szürkészöld szemeit, hátul tüskékbe volt felcsapva. Fekete ruhákat hordott, de egy dolog sosem változott. A lánc a nyakában mindig ugyan az volt. Ez volt az ő védjegye. A keze mindig hideg volt, de a mosolya mindig ellensúlyozta a hűvös hangulatot. Szeretett magához ölelni és én mindig szó nélkül tűrtem minden apró mozzanatát. Minden mozzanattatot, ami egy apró fuvallatot volt ami engem orkánként sújtott le. Kár lenne tagadni, hogy bármit tett mindig bántott, de a szeretet egyensúlyba van azzal, hogy azt bántjuk, akit szeretünk. Ő kínzott. Kínzott azzal, hogy szeretett, hogy törődött velem, hogy a szemembe nézett és azt mondta itt maradok. Sokszor megkérdeztem tőle „ Ha elmész, veled mehetek? „ Mire mindig elmosolyodott és megcsókolt. „Hát persze” válaszolta olyan könnyed hangon mintha csak azt kérdeztem volna milyen az idő.Tévedtem, ő még is csak más volt, mint a világ többi embere. Ő nem nézett át rajtam és nem hitt azoknak a szavaknak, amiket mondtam. Átlátott rajtam és azon az álcán, amit felépítettem magamnak. Félelmetes volt, semmit nem tudtam róla, de ő mindent megértett körülöttem azt is, amit én magam soha nem tudtam elfogadni vagy feldolgozni. Neki ment, és az élete az első naptól abból ált, hogy nekem akart segíteni. A napjai megváltoztak reggelente a házunk előtt állt és várt. Mindig rágyújtott. Nem tudom mit szívott, de az az édeskés maragujás illatot mindig éreztem rajta. Ez is hozzá tartozott. Sosem bírtam elszívni azt a cigarettát. Nekem erős volt, de az illata azt jelentette, hogy itt van, hogy létezik és nem csak képzelem. Együtt sétáltunk végig az utcán, a vörösödő fák alatt, hullottak az aranyszínű levelek és te csak nevettél. Nevettél, ahogy a szél játszadozott azokkal az elszáradt életekkel. Utunk végén mindig megálltunk s te egy újabb szálra gyújtottál. Az illatát felkapta a szél s körbeölelt. Minden nap éreztem magamon az illatod, azt az édeskés maragujás illatot. A pokol után ismét veled voltam s ismét sétáltunk a parkon át térdig gázolva az aranyló levelekben. A szél apró fuvallatai kisöpörték ébenfekete hajad s ilyenkor mindig mélyen a szemedbe nézhettem.Olyan más volt veled. Viccet csináltál az életből. Mikor megkérdeztem „Mi a legjobb dolog az életedben?„ azt válaszoltad „Élni. Mert az akkora egy poén.”Lassan engem is hatalmába kerített ez a „poén”. Képes lettem nevetni, képesé lettem megfogni a kezed és kimondani „azt”. Azt a szót, amivel az emberke felelőtlenül dobálóztak. „Szeretlek” Többször kértelek maradj velem és te mindig csak nevettél. Nevettél és sosem adtál választ. Nem volt olyan szerencsém, hogy a válasz ne adta volna magát. Egy nap nem jöttél többé. Egyedül kellet átgázolnom a vörös fák alatt, aranyló levelek közt gázolni a pokolba és vissza. Csönd lett, eltűnt az édeskés illat az összes ruhámból. Szerető szívre vágytam. Így hát oda mentem ahol téged eltemettek. S reméltem ott majd a fű is azt súgja, Szeretlek. Napokig ültem ott és néztem a fekete betűket a kősírba vésve. Egyszerű sír volt. Pont olyan egyszerű, mint te. Üres volt csak egy két elszáradt virág volt a sírodon elégett gyertyákkal. „ Hazug! Azt mondtad veled mehetek!” Állandóan ezt a mondatot mormoltam. Mintha ez változtatott volna bármin is. Bármit megtettem volna, hogy még egyszer lássam a szemeid a szélben, halljam a nevetésed hulló levelek közt és, hogy még egy szer utoljára had érezzem a csókod, a karjaid körülöttem és azt az édeskés illatot, ami mindig veled volt.
- Újra élni fogsz, mert élned kell, megígérted.
*
