Sziasztok...
Amióta nem írtam, történt egy s más rossz dolog, hát a jóról szintén nem nagyon mondható ez el...De inkább most más hoztam az untató élet történeteim helyet...
Ma fő témaként azt a könyvet hoztam, amit most fejeztem be. Pontosabban pár részt belőle, ami nagyon megragadta a figyelmemet. Először nem hittem volna, hogy ez a könyv, ennyire elgondolkodtató lesz, de így visszatekintve, örülök, hogy belekezdtem az elolvasásába.
A könyv címe "Omyno".
"A segítség mindig adás, ami szabadságot, az elfogadás pedig mindig kapás, ami tartozást szül."
Ilyen szemszögből még sose közelítettem meg ezt a két fogalmat. De mennyire így van már. "A segítség mindig adás..." Mennyi ember elvárja azt, hogy segítsenek neki, de közben ő senkinek sem segít...és ezáltal, mennyi tartozás feltorlódik a javára...És az a gond, hogy nagyon sok ember, ezt természetesnek tarja, hogy csak kap...:/
" Amikor félsz, meggyengülsz. A félelem elbizonytalanít, lebénít és máris olyan távol kerülsz önmagadtól, hogy esélyed sincs a boldogságra. Aztán, amikor kicsit összeszeded magad, újra jön, és csak annyit mond: - Múltkor sem sikerült, most miért sikerülne? - Te elhiszed, hiszen igaza van, valóban nem sikerült. És lassan észrevétlenül a rabja leszel. A sátán mindenkiben benne lakozik, és akinek sikerül kiűznie magából, ahhoz egyre nagyobb kísértések formájában jön el. A sátánt nem lehet azzal vádolni, hogy lusta. Ha kell, híveket küld, és ha ez sem elég, személyesen intézkedik."
Ez is mennyire igaz már... A félelem, csak gyengeséget szül... A gyengeség pedig nagyon sokszor elbizonytalanít... Mennyi ember esik abba a csapdába, hogy hisz a "sátánnak" és utána már nem találja a visszautat, és örökre el van veszve...És csak annyi az oka ennek, hogy nem hit saját magában, hanem a sátán "sugdosására" hallgatott inkább...
"Nagy baj van veletek. Azt gondoljátok, hogy a dolgok járnak nektek. Pedig a dolgokat kizárólag kiérdemelni és megérdemelni lehet. Csak úgy semmi sem jár. Kérned és kérdezned kell. És a végén nem árt, ha megköszönöd a segítséget. De ti itt a földön sem nagyon kértek, hanem elvesztek, nem kérdeztek, mert féltek, hogy butának tartanak majd, és nem köszöntök meg semmit szívből. Sokszor azért, mert azt gondoltátok, hogy jár, máskor pedig azért, mert az érzelmeket szégyellitek."
Ezzel szintén egyet értek, hisz a mai világban, tényleg csak úgy elveszik egymástól az emberek, amire szükségük van, és nem hogy kérdezés nélkül veszik el, de még meg sem köszönik... Mindenért meg kell dolgozni, hisz a mai világban, a szegény dolgozik és a gazdag, (aki sokszor nem magának köszönhetően lett az) pedig szépen bezsákmányolja tőle, azt ami nem jár neki, és egy kösz-t sem tud kinyögni cserébe... Na, de inkább ezt a vélemény részt lezárnám itt, mert nagyon sokat tudnék erről írni...
"Az élet negatív eseményei a legtöbbször, azért történnek, mert új időhálót nyitottunk meg azzal, hogy rossz döntést hoztunk, így rossz időben rossz helyen nehezen cselekszünk jól."
Na, hogy őszinte legyek, erre eddig még sose gondoltam...De érdekes feltevés...
"Mert nagyon fontos, hogy ne csak kérj. Mindig ajánlj fel cserébe valamit, ami, úgy érzed, segíthet elérni, amire vágysz. Minnél nagyobbakat kérsz, annál nagyobb ellenajánlatot tegyél. Így sokkal segítheted a saját életed."
Ehhez nem kommentálnék semmit...
Aki szereti az efféle könyveket, ajánlom neki...Kihagyhatatlan könyv...
Hoztam még egy történetet is:
Láncok
Toryval kezdtünk összeforrni. Amellett, hogy mindig velem volt. Törődött velem. Nekem ez idegen volt. Nagyon idegen. Szabadnak éreztem magam mellette, de Kaouru jelenlétében láncra verve voltam. Tory nem engedett többé szenvedni. Emberileg tudtam távol kéne maradnom Kaorutól, mert a szervezetem nem bírja elviselni azt a stresszt, amit az, okoz, hogy már nem értem őt.Így őt érzem hibásnak, érzéketlenek és ridegnek. Pedig én pont ilyen voltam. Sértődőt, érzéketlen és leginkább rideg. Nem tudtam egyáltalán olyan volt e amilyennek most én látom. Összezavarodtam. Éreztem valamit a háttérben, amiről nem tudok. Féltem attól amit "rejtegetett" Kaoru. Az én szememben egy fiú volt a sokból. A fiú, aki más volt, mint a többi és nem tartott attól, mit gondolnak róla. Egy meg nem értet maszk mögé bújt fiú volt. Aki érzett, gondolkodott és remélt. Egy álomvilágban élő élet ellen szenvedő csoda volt. Már mikor megismertem érezhetően több volt, mint egy felületes barátság. Ez a Barátság volt a Tökéletes másik felem mindentéren. De bennem valami megváltozott...
Visszavágytam hozzá, ahhoz az emberhez, aki megértett, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna. Képtelen lettem volna újra magára hagyni Toryt.
Másik felem meg nem bírtam feladni a sértettségemet. Törődésre vágytam. Arra, hogy ő keressen engem, hogy érezzem, hogy jelentek neki egy fikarcnit is. Undorító lény vagyok. Tory itt van nekem és vigyázz rám, de én ezt nem tudom megadni neki. Benne is volt valami, ami vonzott. Ő is egy maszk mögött bújt idegen volt. Vele talán semmi közös nem volt bennünk. CSak vigyázni akartunk a másikra és bíztunk a másikban. Ennyi volt a mi kapcsolatunk. Undorítónak érzem magam, mert itt van ő mellettem, de még is Kaorura vágyom. Irigy és önző vagyok, de mindketten kellenek az életemhez. Kár, hogy mindketten gyűlölik a másikat, mert én szenvedek. De Kaoru nélküs sem vált be a terv. Önpusztításba kezdtem akaratlanul. Állandóan megsérültem és mindig Tory kötözött be. Nem akartam semmit és senkit. A napi egy doboz cigi és gyógyszer adagok megszokott napi rutinná váltak végül erősebb kellett. Drogok, amiért Tory a lelkem is kitaposta volna, hiszen ezzel beleestem abba a hibába, amiben ő élt.
Érzelemmentes lettem, aki egy dolgot akart Pusztulni.
- Hagyd ezt abba! Nincs szükséged rá!
- Nincs.
- Ne csináld ezt. Kérlek...
- Nem csinálok semmit...
Magához rántott az ágyra és átölelt. Ott feküdtünk. Rám meredt és remélt legalább egy pillantást. De semmi. Erre hozzám bújt és én még bele se remegtem, pedig a keze egész végig rajtam simult végig újra és újra. A törődés felsőfokait kaptam és semmi. Próbálta felhívni a figyelmem, hogy fontos vagyok neki, és hogy kellek neki. De ez nem jutott el hozzám. Végül hosszú csönd után felült az ágyon.
- Menny vissza Kaoruhoz. Boldognak akarlak látni. - Nagy levegőt vett, majd megcsókolt és otthagyott egyedül a szobámban. Ismét ugyanaz a zene szólt, ami már oly régóta és én a hátamon feküdve néztem hogyan sötétedik be a szoba.
Na, mára szerintem ennyi lenne...
Köszi, ha elolvastad...
Szia...
