Fate...

Elkezdődőtt a suli... vége a nyárnak... Jönnek a gondok, nem mintha eddig nem letek volna... Hánykodok rajtuk kiutat keresve... de úgy látszik, nincs.

Miért nem egyszerű minden?

Miért csak romlik és romlik?

Csomó fontos döntés előtt állok, amit meg kell hoznom, csak, hogy akárhogy is döntök, azzal valakinek ártok valahogy... nincs kiút...

"Maga vagy az ördög..." nem rég kaptam meg ezt is... És hát lehet, így van...

Reménytelenség...

Nem tudom mit tegyek,

Ez egy ketrecbe zárt élet,

Aki engem talán szeret,

Annak viszonozni ezt nem lehet.

A létrán végre egy fokot haladok,

De kis idő és kettőtt vissza is csuszok,

Én vagyok maga az ördög lánya,

Az élet nekem, ezt a sorsot szánta.

Ez a sok rossz tett következménye,

De kiút már nincs semmerre,

Mire végre valakiben bizhatnék,

Az élet magából kiköpne...

Egy újabb "versem"...

És egy gyönyörű szám...

Patty - Dal maradtál...

Köszi, ha olvastál...

Szia...

A szem vak, a szívünkkel kell keresni..."

Sziasztok...

Jó régen írtam megint... csak, hát mostanábban a sok munka miatt inkább csak este jutok a géphez, és hát akkor is hulla vagyok már... hát napi 13 órás munka után nem is csodálkozom... Na, de nem nyavajgok, mert jól jön ez a kis munka, addig sem rágom magam pár dolgon, meg hát a munka sosem árt...

 

Most is csak azért írok, mert van egy szabinapom és gondoltam felnézek kicsit ide is...

 

Most olvasok egy nagyon jó könyvet. A "Rémálom a vonaton"-t. Először azt hittem, hogy valami gagyiság, és nem is akartam folytatni, de ez a kis történet amit le is írok ide, az ellenkezőjét hozta elő belőlem...

"...Valóban apa? Így van?

- Természetesen. Különben nem mondanám.

- Figyelj, apa, nem beszélgethetünk tovább. A kimenő hívások időkorlátosak, további intézkedésig. De... de meg akartalak kérni egy szívességre.

- Mondd csak, fiam!

Steve nagyot nyelt.

- Találkoztál Deannel, a másodpilótámmal. Kedveled?

- Persze, hogy kedvelem.

Steve hallotta apja hangján, hogy meglepődött. Kiszáradt nyelvével végignyalta ajkát.

- Csak annyi... csak annyi, hogy lelőttek minket, miközben manővert hajtottunk végre a...

- Lelőttek benneteket? Biztos vagy benne, hogy...?

- Jól vagyok - vágott a szavába Steve. - De Dean... de Dean nincs jól, apa. Szigorúan titkos katonai információt kellett célba juttatnunk. Mindkettőnknek megmondták, hogy első az adat... semmi más nem kerül a prioritáslistára. Deannak sikerült katapultálnia az adattal, de amikor a gép lezuhant, megszegte a szabályokat, és visszajött hozzám segíteni. Megmentette az életemet.

- Akkor mi baja esett?

- Miközben engem biztonságos helyre vonszolt, lelőtték.

- Jaj, ne!

- Pontosan ez történt. Golyók záporoztak rá, de nem hagyott ott. Aztán valami vegyi anyagot lőttek rá, ami beégett egyenesen a húsába. Elvesztette egyik karját, mindkét lábát, és az arca is súlyosan megégett... alig lehet felismerni. És nem jogosult katonai segélyre, se járulékra, mert az ezredesünk azt mondja, Dean megszegte a parancsot, és kockáztatta az egységünk biztonságát, sőt a háború kimenetelét is, azzal, hogy visszajött értem. A századosunk szerint szerencséje van, ha nem helyezik vád alá. A hadsereg nem fizeti az egészségügyi ellátását, és nem finanaszírozza a megfelelő művégtagokat sem. Folyton azt hajtogatják, hogy parancsszegés történt. Tudom, hogy a művégtag nem sokra jó, mégis, az is több, mint a semmi, amit miattam kap.

- Istenem, szegény fiú!

Csend.

- Steve! Mi a baj?

- Sajnálom, apa. Csak gondolkodtam - Steve erőt vett magán, hogy folytassa. - Dean sokat mosolyog, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, nincs senki, akihez visszamehetne. Ezért azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.

- Nálunk? Mennyi ideig?

- Végleg, apa.

Steve hallgatta a csendet, amely kitöltötte körülötte a légteret. A ki nem mondott könyörgés szinte fülsiketítőn visszhangzott a fejében.

- Fiam, Dean maradhat egy-két napig, talán egy hétig is, de semmiképpen nem költözhet hozzánk végleg.

- Miért nem?

- Steve, használd a fejedet! Örökké hálás leszek Deannek, hogy megmentette az életedet. Örökké. De szembe kell néznünk a tényekkel. Dean nyomorék. Sok időt kell vele tölteni, gondoskodást, figyelmet igényel, nem is beszélve a pénzről. Túl kicsi a lakásunk ahhoz, hogy velünk lakjon, és túl sok pénzbe kerülne átalakítani úgy, hogy neki is megfeleljen.

- De apa! Hiszen megmentette az életemet! Legalább megpróbálhatnánk! nem jelentene nagy gondot.

- De igen, fiam. Nem gondolod, hogy én is szívesen mondanék igent? De nem tehetem. Talán felvehetnék a hadisérültek kórházába, és járhatnánk hozzá látogatóba.

- Azt gyűlölné. Kérlek, apa...

- Sajnálom, fiam, de a válaszom: nem.

- De én már azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.

- Akkr mondd meg neki, hogy mégsem.

- De legalább nem próbálhatnánk meg, apa? Apa, kérlek! Értem!

- Nem, Steve. Megmentette az életedet, és ezért mindig hálás leszek, de túl nagy teher lenne.

- Teher? - suttogta Steve.

- Sajnálom, Steve.

- Hát én is.

- Ugyan, fiam! Ne vitatkozzunk ezen! majdnem hat hónapja nem beszéltem veled. Mesélj el mindent arról, hogy...

- Nem lehet, apa. Lejárt az időm.

- Máris?

- Attól tartok. Hamarosan találkozunk. Szia, apa!

- Akkora bulit rendezek neked a hazatérésedre, hogy csak! És Steve, nagyon sajnálom, ami Deannel történt, de értsd meg...

- Megértem, apa. Viszlát!

- Szervusz, fiam! Hamarosan találkozunk.

Steve letette a telefont. Felnézett a mennyezet piszkosszürke, málladozó festékére, lassú könnycseppek csorogtak le amúgy kifejezéstelen arcán.

- Mr. Walker, itt Dean Sondergard beszél.

- Dean? Hellő, Dean. Hogy vagy?

- Jól vagyok, Mr. Walker.

Dean nézte Steve apjának képét a videotelefonon. Olyan volt, amilyenre emlékezett: haja a halántéknál őszült, de máshol koromfekete volt. Jól nyírott kis bajusza volt, a bőre tölgybarna, s a teste is olyan kermény, mint a tölgyfa. A szeme mosolyog. Olyan ember, akiben mások ösztönsöem megbíznak. Komoly. Megbízható. Csakhogy most a homlokát ráncolta.

- Dean, Steve elmondta, hogy elvesztetted az egyik karod és mindkét lábad. Ejtették a vádat ellened? Végül is megkaptad a művégtagokat?

Dean elfordult a képernyőtől, ajka szoros, keserű vonalba húzódott. Hazamegy, de mindegy, mit mondanak a politikusok és a diplomaták, a háború sosem ér véget... az olyanokanak, mint ő, sosem. és az olyanokanak sem, mint akit a képet lát.

- Gratulálok! STve biztosnan nagyon örül - folytatta Mr. Walker.

Dean visszafordult a képernyő felé, Mr. Walker széles mosolyát nézte.

- Mr. Walker, kérem... - Egy pillanatig gondolkodott, aztán mély levegőt vett. - Mr. Walker, kérem, legyen erős. Rossz... rossz hírt kell közölnöm.

- Steve... - mondta Mr. Walker rögtön. - Mi történt? Történ valami a fiammal?

- Mr. Walker, nem tudom, hogy mondjam el. Steve... Steve ma reggel öngyilkos lett. Én... Annyira sajnálom!

A két férfi csak bámult egymásra.

- Steve...? - suttogta Mr. Walker. - Ő nem... nem tenne ilyet... Ez nem lehet igaz!

- Kérem, Mr. Walker. Attól tartok, igaz...

- De miért? Nem értem. Miért tett volna ilyet, miért?

Mr. Walkert magába roskadt, mintha összement volna, mintha Dean szeme láttára semmisülne meg.

- Mr. Walker, Steve beszélt onnel tegnap éjjel. Látta őt?

- Tessék...? - Mr. Walker a fejét rázta, lassan, végtelenül zavartan, rémülten, mint aki irányt tévesztett. - Én... Én nem... Tegnap nem láttam. Azt mondta, a webkamera nem működik...

- Értem. És miről beszélgettek?

Mr. Walker szeme lehomályosult, tekintetét üvegesre vonta a fájdalom.

- Hol van Steve?

- Mr. Walker, miről beszélgettek?

Mer. Walker lassan a fejét ingatta.

- Rólad. Rólad beszélt. Azt akarta, hogy hozzánk költözz.

- Én? - kérdezte Dean csodálkozva.

- Azt mondta, hogy elvesztetted az egyik karodat és mindkét lábadat...

- Értem.

- Nem értem. - szólt Mr. Walker könyörgőn. - Hol van a fiam? A fiamat akarom látni.

- Steve levelet hagyott önnek. Felolvashatom?

Mr. Walker lassan bólintott. Dean elővette a levelet overallja zsebéből. A szavak üvegszilánkokként sebezték a nyelvét, árkokat hasítottak hangszalagjaiba. Nyelni próbált, de fájt. Nagyon fájt.

- "Sajnálom, apa. Szeretlek. Mindent nagyon pontosan és gondosan megmagyaráztál nekem és azt hiszem, ez a legjobb megoldás mindenkinek. Steve."

- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Mr. Walker. - Steve nem lehet halott. Nem hiszem el, hogy meghalt. Steve él.

- Mr. Walker, nem lenne szabad ez tennem, de kockáztatom a biztonsági ellenőrzést, a felelősségre vonást, hogy megmutassam önnek Steve-et. A... a hullaházban van. Átküldhetem önnek a képet.

Dean elkapta a tekintetét, nem akart Mr. Walker szemébe nézni. Annyi bánat, olyan mély fájdalom. Túlságosan sok volt, túlságosan perzselő, mintha a napba nézett volna. Dean beütötte a jelszabát és a szükséges parancsokat a webkamera melletti klaviatúrán, és minden figyelmeztetés nélkül megjelent a hullaház képe, az átlászó kapszulák sorával. Ezeket a hermetikusan lezárt konténereket arra tervezték, hogy meggátolják a fertőzések terjedését, és a lehető leghosszabb ideig tartósítsák a holttesteket, míg haza tudják szállítani őket. Dean tudta, hogy a parancsnok pokoli cirkuszt rendez majd, hogy súlyosan megszegte a katonai protokollt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ennyivel tartozik Steve-nek. Dean elkezdte begépelni a szükséges kódokat, hogy a biztonsági kamera egy bizonyos kapszulára közelítsen.

- Mr. Walker, beszélt önnek Steve arról, hogy mi történt, amikor lelőttek minket?

- Igen, elmondta, hogy megmentetted az életét.

- Nem én mentettem meg az életét, Mr. Walker - mondta Dean halkan. - Éppen fordítva történt...

Új kép jelent meg a képernyőn. A kapszulában Steve Walker őrnagy csonka holtteste feküdt: láb nélkül, egyik karja hiányzott, arca súlyosan, szinte a felismerhetetlenségis szétroncsolva."

Az egész részt leírtam, gondoltam így biztosan mindenki számára érthető az egész... Engem legjobban az a rész ragadott meg, amikor az apuka azt mondta, hogy "teher". Milyen érzés lehetett az a fiú számára...

Ajánlom minden olvasni imádónak ezt a könyvet.

Na, de szerintem ennyi is lenne mára...
Köcce, ha elolvastad...

Szia...

"Aki hagyja, hogy megszelídítség, az a sírás kockázatát is vállalja vele..."

Sziasztok...

Feljöttem egy kicsit írni, a két nagyobb távollétem között...

Vége a gyakorlatomnak, és hát mondhatnám, hogy sikeresen elvégeztem, de nem teljesen lenne igaz így. A jegyem meg van, de attól még nem gazdagodtam túl sok újjal. Valahogy komolyabbnak képzeltem el ezt a gyakorlatot. De hát ahogy mondani szokás, majd az élet megtanít rá, ha más nem tudott... Reméljük majd nem bukom el, mikor élesben kell csinálnom.

Úgy volt a héten elkezdem a diákmunkát is, de azt mondták adnak egy kis pihit, a gyak után. Inkább beosztottak volna már a hétre is. -.- Őszintén szólva várom, hogy kezdhessek, szükségem van arra, hogy minnél több dolog foglaljon le. De hát miért is lenne, úgy ahogy szeretném. Na mindegy...

Tehát, ha minden igaz, már jövőhétre be leszek osztva. Kicsit félek, tőle, hogy milyen lesz, de egyszer mindenen túl kell esni. Jobb előbb, mint utobb.

A kedvemről csak annyit, hogy a 0-ról a -1-re került.

Nem rég láttam egy filmet. Inception (Eredet) a címe. Fantasztikus egy film. A álomról, és annak tanulmányozásáról szól. Az álom az álomban, és ott is az álomban. Nagyon érdekes egy film, és szerintem több szempontból hasznos is. Egy kis ismertető róla:

Inception (Eredet) Trailer

Inception (Eredet) Character Trailer

"A profi tolvaj bármit el tud lopni. Minél nagyobb mester a szakmájában, annál kevésbé lehet előtte akadály. Dom Cobb a legjobbak között is az első: ő mások álmait szerzi meg. Amikor áldozata éjszaka az álomfázisba jut, ő belopózik, és a legnagyobb értékekkel távozik. E tudás tette Cobbot az ipari kémkedés legkeresettebb bűnözőjévé és örökké menekülő, magányos férfivá, és most kap egy esélyt, hogy helyrehozza az összes régi hibáját, és visszaszerezze az elveszett életét. Saito, egy nagyon gazdag és befolyásos mágnás, egy különleges feladattal bízza meg. Ezúttal nem lopnia, hanem profi csapata segítségével egy gondolatot kell elültetnie valakinek a fejében. A kiszemelt célpont Robert Fisher, egy hatalmas üzleti birodalom örököse, aki saját maga is profi és olyan veszélyes, amilyenről Cobb még csak nem is álmodott. Saito célja, hogy a sajátjára nézve veszélytelenné tegye a rivális cégbirodalmat. Cobb csapatával vállalkozik a feladatra, de szükségük van egy új építészre, ezért segítséget kér apósától, mentorától Miles professzortól, aki egyik fiatal és tehetséges hallgatóját ajánlja neki: Ariadnét. Hamarosan kezdetét veszi a macska-egér játék, ami során a csapatnak 10 óra áll rendelkezésére, hogy bejussanak a célpont elméjébe, elültessék a gondolatot, és kijussanak élve. Eközben Cobb-nak saját felesége halálának emlékeivel is meg kell küzdenie."

/forrás: Wikipédia/

 Írtam még egy "verset":

Egy érzés

Egy érzés, mely már teljesen megfolyt.

Nem tudom mi ez... De örökre szívembe markolt,

Megszabadulni tőle nem tudok...

Hatalmába kerít, s a levegőért kapkodok.

Mellkasom szorul, a hányinger kerülget,

Étvágyam nincs, s úgy tűnik nem is lesz többet.

Erről az egészrl figyelmem elterleni nem lehet,

Folyton az agyamban tekereg.

Ennyi lenne...

Köszi, ha elolvastad...

Sziasztok...

(Dyna köszönöm a kedves szavakat, a biztatást, és hogy olvasod a blogomat. Ide írtam ezt, mert a kommentárhoz nem engedi elküldeni.)

Nem minden lehet úgy, ahogy szeretnénk...

Sziasztok...

Sok minden történt velem mostanábban...mondhatni az örület szélén állok, de valami mégis itt tart, ebben a mocsokkal teli világban. Nem tudom, hogy ennek a valaminek hálásnak kéne e lennem...nem hiszem. Talán vannak olyan emberek akik szeretnek, de megérdemlem e? Ezt sem hiszem. Minden napom, csak egy újabb késdöfés, mely a érzelemmentességhez jutatt közelebb. Vannak pillanatok, melyek egy pici kis fényt hoznak, egy pici kis időre, mikor azt hiszem, talán, majd most, minden helyre jön, megtaláltam a kiutat, de ez olyan gyorsan el is illan, ahogy előbújt. És visszatér a reménytelenség... Mi értelme az életnek? Mi értelme az én életemnek? Van egyáltalán értelme? Nem hiszem.

"Nem az a fájdalom, amitől könnyes lesz a szemed, hanem az amit mosolyogva kell elviselned."

Erősen alátámaszthatom, ennek az idézetnek az igazát. Sírni mindenki tud. De a könnyeket mosoly mögé rejteni nem. Ahhoz nagy erő kell, kitartás, és akarat.

Túl sok minden gyűlt össze bennem, amik bent ragadtak, és hiába látják a megoldás kecsegtető fényét, még sem érik el azt... Ha tehetném, eltűnék a világból, mindenkinek jobb lenne... Lehet gyávaság, de nem találom a helyem... Nem... lehet nincs is...

Nem szokásom ekkora szót fordítani az érzéseimnek, főleg nem hangot is adni nekik... De most ki kellett ezt írnom magamból...

"Ha az ember szeret: fél. Ha fél, bemagyaráz magának dolgokat. Ha bemagyaráz magának dolgokat, elhiszi a téves gondolatokat. Ha...hisz, szomorú lesz. S, ha boldogtalan lesz rossz tetteket vissz végbe. Nem azért jutnak eszembe ezek a hülye dolgok, mert kinézem belőled. Hanem azért, mert szeretlek és félek. Félek, hogy egy nap eltűnők a szívedből. Félek, hogy egy nap mikor felkelsz, ez jut eszedbe:

nem akarom."

A legjobb, ha elzárod magad mindenki elől... és senki nem tud rólad csak annyit, amennyit te akarsz, amennyit te mutatsz magadból...

Egy picit szüneteltettem a blogírást... Jön a gyakorlati időm (amitől nagyon parázok) és utána a munka. Nem nagyon lesz időm feljárkálni ide szerintem... meg hát még sok mindenre nem lesz... De ez van... Nem hiszem, hogy eddig is sok olvasom lett volna... De ha mégis... akkor nekik írom, hogy majd még leszek, valamikor... talán...

"Egy hullocsillaggal egy lélek is eltűnik az életből..."

Sziasztok...

Most csak egy könyvet jöttem reklámozni, és egy versemet írnám ki...

A könyv a Vonzódás lenne. Életem egyik legjobb könyve. T-T Valahogy eddig ez az egyik könyv, ami a legközelebb állt hozzám. Egy tömör bemutatása a könyvnek, csak, hogy ne lőjem le a lényeget, hátha valaki kedvet kapna az elolvasásához.

Nalini Singh

Vonzódás

"Sascha Duncan mentál. Mint fajának minden képviselője, ő is különleges mentális képességekkel rendelkezik és minden érzelmet, érzést száműzőtt az életéből. Sascha azonban más, mint a népe többi tagja, és ezt a hibáját rejtegetnie kell.

Lucas Hunter alakváltó. Egyszerre ember és leopárd; az ösztönei, érzelmei és a falkája iránti szeretet vezérli.

A két faj eddig békében élt egymás mellett, most azonban háború fenyeget: egy mentál sorozatgyilkos szedi áldozatait az alakváltó nők közül. Lucas meg akarja találni a tettest, és ehhez Saschán keresztül szeretné megismerni az ellenség féltve őrzött titkait."

forrás: a könyv fülszövegéről

Ebben a könyvben az érzelmek ezerrel csapnak le az olvasóra. Szerelem, vágy, kéj, szomorúság, birtoklási vágy, bánat, szeretet, csalódás, fájdalom, bosszú.

És ezt mind, egy mentál segítségével "tapasztalhatjuk" meg.

(A mentálok a hidegség, érzelem mentesség tökéletes mintaképei.)

Nagyon elgondolkoztató és a való életbe is tökéletesen áthelyezhető tartalommal rendelkezik az egész könyv. És mint mondtam az elején, eddig ennél jobb könyvet nem nagyon találtam még.

És akkor most a versem:

Érzések hatalma

Túl sok az érzés, mely hatalmába vett,

Szomorúság, szerelem, bánat, szeretet.

Lelkem, ehhez már, túlzottan sebzet,

Nincs kiút, csak az isszonyú fájdalom, a retteget.

Ahogy érzed, hogy lelked kettéhasad,

S szíved akár egy megtépázott ruhadarab,

Millió apró darabra szakad,

Fénylő szemedből sós könnyek patakzanak,

És soha többé szíved már, nem dobbanhat.

Ez a vég, az élet vége.

Ez ellen tenni, már nem lehet.

Az előtt kellett volna,

Mielőtt egy ember, ilyen sorsra tévedett.

Még egy gyönyörű idézetett is raknék be:

...aztán nagyon sok embernek nem volt türelme kivárni amíg megismer és ő alakítja ki rólam a véleményét, vagy igyekszik kinevelni hibáimból, vagy elfogad azokkal együtt, hanem idő előtt tovább állt és nekem sohasem volt erőm harcolni senkiért, szó nélkül hagytam továbbmenni, sőt igazat adtam neki, hogy engem nem lehet és nem érdemes szeretni és ez mániámmá vált. Pedig olyan sokért nem adtam volna, ha valaki görcsösen ragaszkodik hozzám, ha kivárja, amíg megismer, és megpróbálja velem elhitetni, hogy engem is lehet valamiért szeretni, hogy bennem is van annyi, mint másban...

Na, de mára ennyi lenne...

Köszi, ha elolvastad...

Szia...

"A végső döntés: Meghalni, hogy élhess..."

Sziasztok...

Ismét itt... Semmi újdonság nem történt velem amióta írtam, csak a szokásosak...

Inkább most egy iszonyúan jó mangát jöttem fel híresztelni. Ma kaptam kölcsön osztálytársamtól, de már ott helyben ki is olvastam. Ez a manga az Élni címet kapta.

Leírnám ide a tartalmát, mert nem bírom ki, hogy ne tegyem, tehát, ha valaki elakarja olvasni, akkor ne olvassa a következőket.

Egy Jasiro Tensú nevű férfiről szól, aki megöl 4 férfit, akik megerőszakolják a barátnőjét Miszakót, majd a későbbiekben, Miszakó öngyilkos lesz (felakasztja magát), azzal az indokkal, hogy kedvese (Jasiro Tensú) már nem tud rá olyan kedvesen, szerelmesen nézni, mint a "baleset" előtt.

Mikor a férfi haza ér, meglátja kedvesét, amint egy kötélről lóg le halottan. A férfi teljesen kiborul és a lány után akar menni. Az utolsó pillanatban a lány teste a férfi képzeletében életre kell (vagy ki tudja, az is lehet, hogy tényleg életre kell, ez nem nagyon tiszta számomra, de nem túlzottan lényeg a történet szempontjából) és a férfi fejéhez vágja az indokokat, hogy mi miatt tette amit tett magával.

A férfi nem bírja tovább, és lefogja a nőt (mármint a halottat) és elkezdi fojtogatni és ekkor lépnek be a rendőrök. És mit látnak? Azt, hogy a férfi megölte 5. kiszemeltjét is. (Amiben persze ugye tévednek.) Beviszik, és bíró elé kerül, ahol halál büntetést rónak ki rá, és ezt ő elfogadja, mert ő is bűnősnek tartja magát, és jogosnak ezt a fajta büntetést, még ha nem is hozhatja helyre a bűneit. A börtönben jól viseli magát, de fél. Aztán eljön a nap. Már félig beletörődik a halálába, erre közlik vele, hogy van mégis választása. Ezt először nem hiszi el, de végül meggyőzik és belemegy abba, hogy elvegyék a személyazonosságát és elvigyék egy számára ismeretlen helyre. Bekerül egy szobába, ahol egy másik rabtársa (Gondó) is helyt kap. Itt mindent megkapnak, ami csak kell nekik, de csak ketten lehetnek ebben a szobában.

Egy kis idő múlva, észre vesznek egy nőt, egy másik terembe, ahova ők nem tudnak bemenni, de beszélni tudnak vele. A lány elkezdi csábítani őket, főleg Gondót, aki rögtön rá is harap a horogra. A lány buzdítja arra, hogy a másik férfit ölje meg és akkor átjöhet, de Gondó jobb módszert talál, áttöri egy kis résen a falat, és így átjut a lányhoz. Elindul a lány felé, és közben veti le a ruháit, de mielőtt még oda érne, a lányból előtör a szörnyeget (szó szerint) és megtámadja, majd megöli a férfit.

Telik az idő, és kezd a manga rátérni a lényegre, hogy ez a két férfi egy kísérlet alanyaként lett ide rendelve. És a cél, hogy a nőből kiűzzék a gonoszt át egy másik testbe, itt jelenleg ebbe a két férfi valamelyikébe. Mivel Jasiro Tensú nem reagál úgy a lány jelenlétére, ahogy ezt a "tudósok" eltervezték, ezért kicsit meggyorsítják a folyamatot, és elkezdik éheztetni a férfit, és a szoba falait tolni egyre csak közelebb egymáshoz. A férfi már nem bírja, azt akarja, hogy megöljék, de ekkor a lány elcsitul és közli vele a nevét (Szaegusza Jurika) és hogy valami lakik benne, és az csinálja ezt, és nem ő ölte meg a férfit. A férfi nem hisz neki, és ezáltal újra visszatér a szörny és a kedves, ártatlan elnyomásra kerül. Jasiro megakarja ölni a nőt, és az még szítja is a férfi dühét, azzal, hogy megjeleníti előtte a képet, ahogy a barátnőjével egy másik férfi volt. És mikor támad, eljön az amit a "tudósok" vártak, előtör egy sokkal hatalmasabb erő, egy gyilkolási ösztön, mint ami a lányban van, és bekövetkezik az amire számítottak, a szörny átköltözik a férfi (Jasiro) testébe.

A lány (Szaegusza Jurika) elmondja a Jasironak, hogy belé költözött a szörny, parazita, és egy idő után felfogja emészteni a belső részeit, az agyát és minden mást is vele együtt, és hogy nem fog öregedni, de egy idő után elveszti a öntudatát.

A férfi teljesen kiborul. A lány sír, mert együtt érez a férfival, és magát hibáztatja, hogy ez tette a vele. T-T Kiakarják hozni a Szaeguszát, de a férfi eközben kiszabadul, mert utolsó vágya, hogy lássa a tiszta kék égboltot még egyszer utoljára. T-T (Hát nem megrékató? T-T) Közben kiderült, hogy a "tudósok" közé tartozik Szaegusza húga is, aki lejött a szobához, hogy kimentse nővérét, a veszélyből. Jasirot először nem engedik, és Szaegusza húga leakarja lőni, de Szaegusza, Jasiro elé áll, hogy védje a férfit, ezáltal úgy dönt a húg, hogy átveszi ő a parazitát, és lesz ő a hordozója, csak, hogy van egy kis bibi, benne nem annyira erős a gyilkolási vágy, mint Jasiroban, így végül a férfit kiengedik, utolsó útjára.

Felmegy a háztetőre, felnéz az égre, majd egy lövéssel véget vett az életének.

T-T Istenem...

És ezzel zárul a manga:

"A végső döntés: Meghalni, hogy élhess..."

Milyen elkeseredett lehetett...T-T hisz semmit rosszat nem tett, a gyilkosságokat is csak bosszúból tette. (Bár nem mintha egyet értenék ezzel a megoldási módszerrel, de azért mégis...) Életemben nem olvastam még ehhez fogható mangát. Egyszerűen teljesen megragadott. T-T Totálisan beleéltem magam a főszereplő helyzetébe. T-T

A mangáttól eltérve, hoztam még egy pár verset is. Ma írtam őket.

Milyen érzés?

Milyen érzés az, mikor a szív összetörik?

Olyan, mintha belé valaki egy kést hasít?

Egy hirtelen fájdalom, mely elandalít,

És csak rángsz,míg valaki nem segít?

És, ha nem segít senki sem?

Akkor mi lesz? Elveszel?

Eltűnsz? Megszűnsz?

És többé már nem is létezel?

Vagy nem is érzel semmit.

Csak egy hiányt. Elveszett valamid.

S így éled tovább az életet.

Egy üres hellyel, lelked mellett...

Egy fagyos esti alkonyon...

Egy fagyos esti alkonyon,

Könny csorog végig arcomon.

Hogy mi okból, már nem tudom.

Csak azt, hogy fáj, hogy fáj de nagyon.

Na, szerintem ennyi lenne mára...

Köszi, ha olvastad...

Szia...

"Fogd a kezem, mielőtt hangom elakad. Ülj velem, míg elsuhannak az árnyak. Aztán mosolyogj..."

Sziasztok...

Úgy volt, hogy csak hétvégén írok (szombaton), de nem bírtam ki, hogy ne most tegyem. Kb. mindjárt szétrobbanok és valahogy le kell hűtenem magam. :/ De az most nem lényeg, hogy mi a dühöm oka. Csak ismét összejött minden megint, bár ez már nem meglepő...

Na, de akkor gyors téma váltás.

Sok tanulni való van, így nem nagyon tudok haladni az olvasással, pedig már egy vagon könyv vár a sorárra. Így még mindig a Bűnős Vágyak-at olvasom. És eddig fantasztikus.

Írtam pár verset megint a héten:

Ne közelíts...

Hideg vagyok, már ne közelíts.

Késő. Már nem engedem.

Előbb kellett volna helyet találni a szívemben.

Többet nem panaszkodok, nem fordulok senkihez sem.

Egyedül vagyok, s leszek is öröké az életben.

Kicsit fáj még, de már ez sem érdekel,

Hisz ez az én életem. Ezt kell élnem.

Válogatni nincs lehetőségem.

Vége...vagy még sem?

Nyitom a szám, de semmi sem történik,

A levegő sem ki, sem be nem létezik.

Nem értem. Valaki segítsen.

Egyedül vagyok. Mit tegyek?

Még szólni sem tudok, mozdulni meg nem merek.

Szúr a tüdőm, semmi sem jön.

Megfulladok! A halál értem jön!

A színek...eltűnnek...

Egyre és egyre csak feketedik minden.

Körülöttem senki sincs,

De ez már nem meglepő nekem.

Figyelmetlen...

Eddig nem mondtam, mert nem mertem,

Hogy könnycsepp az az ingemen.

Miattad ejtettem, mert nem veszed észre,

Hogy amit teszel, nagyon fáj nekem.

Akarom...

Bele remeg testem, kezed érintésébe,

Beleveszik szemem, szemed titokzatos mélységébe.

Dübörög a szívem, engem érő forró leheletedbe,

Ajkam vágyik, te ajkad gyengéd érintésére.

Akarom érzeni, amint hozzám érsz,

Akarom érezni, kezed melegét.

Akarom, hogy mellettem légy,

Akarom, hogy ölelj,

Akarom, hogy csak enyém légy,

S végre teljes legyen ez a gyönyörű kép.

Egy pár idézet, annyira szépek:

"Kusza gondolatok árjában vergődve

Képzeletem hozzád hajt,

Talán egyszer leomlik a fal, mely

Tőlem elválaszt.

Talán rájössz majd egy reggelen, hogy

Elvesztetted azt,

Ki félig te magad vagy..."

*

"Ha mondod, elfelejtem. Ha mutatod, nem látom.

Ragadj el és megértem."

*

"A kimondott szó tovább él, vágyakat, örömöket ápol, hiúságokat, reményeket táplál;

és ha a szó nem bizonyul igaznak, elkeseredést, csalódást, szomorúságot szül..."

Na, szerintem ennyi lenne...
Köcce, hogy olvastál...
Szia...