2011. augusztus 16., kedd

A szem vak, a szívünkkel kell keresni..."

Sziasztok...


Jó régen írtam megint... csak, hát mostanábban a sok munka miatt inkább csak este jutok a géphez, és hát akkor is hulla vagyok már... hát napi 13 órás munka után nem is csodálkozom... Na, de nem nyavajgok, mert jól jön ez a kis munka, addig sem rágom magam pár dolgon, meg hát a munka sosem árt...

 
Most is csak azért írok, mert van egy szabinapom és gondoltam felnézek kicsit ide is...

 
Most olvasok egy nagyon jó könyvet. A "Rémálom a vonaton"-t. Először azt hittem, hogy valami gagyiság, és nem is akartam folytatni, de ez a kis történet amit le is írok ide, az ellenkezőjét hozta elő belőlem...

"...Valóban apa? Így van?
- Természetesen. Különben nem mondanám.
- Figyelj, apa, nem beszélgethetünk tovább. A kimenő hívások időkorlátosak, további intézkedésig. De... de meg akartalak kérni egy szívességre.
- Mondd csak, fiam!
Steve nagyot nyelt.
- Találkoztál Deannel, a másodpilótámmal. Kedveled?
- Persze, hogy kedvelem.
Steve hallotta apja hangján, hogy meglepődött. Kiszáradt nyelvével végignyalta ajkát.
- Csak annyi... csak annyi, hogy lelőttek minket, miközben manővert hajtottunk végre a...
- Lelőttek benneteket? Biztos vagy benne, hogy...?
- Jól vagyok - vágott a szavába Steve. - De Dean... de Dean nincs jól, apa. Szigorúan titkos katonai információt kellett célba juttatnunk. Mindkettőnknek megmondták, hogy első az adat... semmi más nem kerül a prioritáslistára. Deannak sikerült katapultálnia az adattal, de amikor a gép lezuhant, megszegte a szabályokat, és visszajött hozzám segíteni. Megmentette az életemet.
- Akkor mi baja esett?
- Miközben engem biztonságos helyre vonszolt, lelőtték.
- Jaj, ne!
- Pontosan ez történt. Golyók záporoztak rá, de nem hagyott ott. Aztán valami vegyi anyagot lőttek rá, ami beégett egyenesen a húsába. Elvesztette egyik karját, mindkét lábát, és az arca is súlyosan megégett... alig lehet felismerni. És nem jogosult katonai segélyre, se járulékra, mert az ezredesünk azt mondja, Dean megszegte a parancsot, és kockáztatta az egységünk biztonságát, sőt a háború kimenetelét is, azzal, hogy visszajött értem. A századosunk szerint szerencséje van, ha nem helyezik vád alá. A hadsereg nem fizeti az egészségügyi ellátását, és nem finanaszírozza a megfelelő művégtagokat sem. Folyton azt hajtogatják, hogy parancsszegés történt. Tudom, hogy a művégtag nem sokra jó, mégis, az is több, mint a semmi, amit miattam kap.
- Istenem, szegény fiú!
Csend.
- Steve! Mi a baj?
- Sajnálom, apa. Csak gondolkodtam - Steve erőt vett magán, hogy folytassa. - Dean sokat mosolyog, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, nincs senki, akihez visszamehetne. Ezért azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.
- Nálunk? Mennyi ideig?
- Végleg, apa.
Steve hallgatta a csendet, amely kitöltötte körülötte a légteret. A ki nem mondott könyörgés szinte fülsiketítőn visszhangzott a fejében.
- Fiam, Dean maradhat egy-két napig, talán egy hétig is, de semmiképpen nem költözhet hozzánk végleg.
- Miért nem?
- Steve, használd a fejedet! Örökké hálás leszek Deannek, hogy megmentette az életedet. Örökké. De szembe kell néznünk a tényekkel. Dean nyomorék. Sok időt kell vele tölteni, gondoskodást, figyelmet igényel, nem is beszélve a pénzről. Túl kicsi a lakásunk ahhoz, hogy velünk lakjon, és túl sok pénzbe kerülne átalakítani úgy, hogy neki is megfeleljen.
- De apa! Hiszen megmentette az életemet! Legalább megpróbálhatnánk! nem jelentene nagy gondot.
- De igen, fiam. Nem gondolod, hogy én is szívesen mondanék igent? De nem tehetem. Talán felvehetnék a hadisérültek kórházába, és járhatnánk hozzá látogatóba.
- Azt gyűlölné. Kérlek, apa...
- Sajnálom, fiam, de a válaszom: nem.
- De én már azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.
- Akkr mondd meg neki, hogy mégsem.
- De legalább nem próbálhatnánk meg, apa? Apa, kérlek! Értem!
- Nem, Steve. Megmentette az életedet, és ezért mindig hálás leszek, de túl nagy teher lenne.
- Teher? - suttogta Steve.
- Sajnálom, Steve.
- Hát én is.
- Ugyan, fiam! Ne vitatkozzunk ezen! majdnem hat hónapja nem beszéltem veled. Mesélj el mindent arról, hogy...
- Nem lehet, apa. Lejárt az időm.
- Máris?
- Attól tartok. Hamarosan találkozunk. Szia, apa!
- Akkora bulit rendezek neked a hazatérésedre, hogy csak! És Steve, nagyon sajnálom, ami Deannel történt, de értsd meg...
- Megértem, apa. Viszlát!
- Szervusz, fiam! Hamarosan találkozunk.
Steve letette a telefont. Felnézett a mennyezet piszkosszürke, málladozó festékére, lassú könnycseppek csorogtak le amúgy kifejezéstelen arcán.

- Mr. Walker, itt Dean Sondergard beszél.
- Dean? Hellő, Dean. Hogy vagy?
- Jól vagyok, Mr. Walker.
Dean nézte Steve apjának képét a videotelefonon. Olyan volt, amilyenre emlékezett: haja a halántéknál őszült, de máshol koromfekete volt. Jól nyírott kis bajusza volt, a bőre tölgybarna, s a teste is olyan kermény, mint a tölgyfa. A szeme mosolyog. Olyan ember, akiben mások ösztönsöem megbíznak. Komoly. Megbízható. Csakhogy most a homlokát ráncolta.
- Dean, Steve elmondta, hogy elvesztetted az egyik karod és mindkét lábad. Ejtették a vádat ellened? Végül is megkaptad a művégtagokat?
Dean elfordult a képernyőtől, ajka szoros, keserű vonalba húzódott. Hazamegy, de mindegy, mit mondanak a politikusok és a diplomaták, a háború sosem ér véget... az olyanokanak, mint ő, sosem. és az olyanokanak sem, mint akit a képet lát.
- Gratulálok! STve biztosnan nagyon örül - folytatta Mr. Walker.
Dean visszafordult a képernyő felé, Mr. Walker széles mosolyát nézte.
- Mr. Walker, kérem... - Egy pillanatig gondolkodott, aztán mély levegőt vett. - Mr. Walker, kérem, legyen erős. Rossz... rossz hírt kell közölnöm.
- Steve... - mondta Mr. Walker rögtön. - Mi történt? Történ valami a fiammal?
- Mr. Walker, nem tudom, hogy mondjam el. Steve... Steve ma reggel öngyilkos lett. Én... Annyira sajnálom!
A két férfi csak bámult egymásra.
- Steve...? - suttogta Mr. Walker. - Ő nem... nem tenne ilyet... Ez nem lehet igaz!
- Kérem, Mr. Walker. Attól tartok, igaz...
- De miért? Nem értem. Miért tett volna ilyet, miért?
Mr. Walkert magába roskadt, mintha összement volna, mintha Dean szeme láttára semmisülne meg.
- Mr. Walker, Steve beszélt onnel tegnap éjjel. Látta őt?
- Tessék...? - Mr. Walker a fejét rázta, lassan, végtelenül zavartan, rémülten, mint aki irányt tévesztett. - Én... Én nem... Tegnap nem láttam. Azt mondta, a webkamera nem működik...
- Értem. És miről beszélgettek?
Mr. Walker szeme lehomályosult, tekintetét üvegesre vonta a fájdalom.
- Hol van Steve?
- Mr. Walker, miről beszélgettek?
Mer. Walker lassan a fejét ingatta.
- Rólad. Rólad beszélt. Azt akarta, hogy hozzánk költözz.
- Én? - kérdezte Dean csodálkozva.
- Azt mondta, hogy elvesztetted az egyik karodat és mindkét lábadat...
- Értem.
- Nem értem. - szólt Mr. Walker könyörgőn. - Hol van a fiam? A fiamat akarom látni.
- Steve levelet hagyott önnek. Felolvashatom?
Mr. Walker lassan bólintott. Dean elővette a levelet overallja zsebéből. A szavak üvegszilánkokként sebezték a nyelvét, árkokat hasítottak hangszalagjaiba. Nyelni próbált, de fájt. Nagyon fájt.
- "Sajnálom, apa. Szeretlek. Mindent nagyon pontosan és gondosan megmagyaráztál nekem és azt hiszem, ez a legjobb megoldás mindenkinek. Steve."
- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Mr. Walker. - Steve nem lehet halott. Nem hiszem el, hogy meghalt. Steve él.
- Mr. Walker, nem lenne szabad ez tennem, de kockáztatom a biztonsági ellenőrzést, a felelősségre vonást, hogy megmutassam önnek Steve-et. A... a hullaházban van. Átküldhetem önnek a képet.
Dean elkapta a tekintetét, nem akart Mr. Walker szemébe nézni. Annyi bánat, olyan mély fájdalom. Túlságosan sok volt, túlságosan perzselő, mintha a napba nézett volna. Dean beütötte a jelszabát és a szükséges parancsokat a webkamera melletti klaviatúrán, és minden figyelmeztetés nélkül megjelent a hullaház képe, az átlászó kapszulák sorával. Ezeket a hermetikusan lezárt konténereket arra tervezték, hogy meggátolják a fertőzések terjedését, és a lehető leghosszabb ideig tartósítsák a holttesteket, míg haza tudják szállítani őket. Dean tudta, hogy a parancsnok pokoli cirkuszt rendez majd, hogy súlyosan megszegte a katonai protokollt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ennyivel tartozik Steve-nek. Dean elkezdte begépelni a szükséges kódokat, hogy a biztonsági kamera egy bizonyos kapszulára közelítsen.
- Mr. Walker, beszélt önnek Steve arról, hogy mi történt, amikor lelőttek minket?
- Igen, elmondta, hogy megmentetted az életét.
- Nem én mentettem meg az életét, Mr. Walker - mondta Dean halkan. - Éppen fordítva történt...
Új kép jelent meg a képernyőn. A kapszulában Steve Walker őrnagy csonka holtteste feküdt: láb nélkül, egyik karja hiányzott, arca súlyosan, szinte a felismerhetetlenségis szétroncsolva."

Az egész részt leírtam, gondoltam így biztosan mindenki számára érthető az egész... Engem legjobban az a rész ragadott meg, amikor az apuka azt mondta, hogy "teher". Milyen érzés lehetett az a fiú számára...
Ajánlom minden olvasni imádónak ezt a könyvet.


Na, de szerintem ennyi is lenne mára...
Köcce, ha elolvastad...
Szia...