A szem vak, a szívünkkel kell keresni..."

Sziasztok...

Jó régen írtam megint... csak, hát mostanábban a sok munka miatt inkább csak este jutok a géphez, és hát akkor is hulla vagyok már... hát napi 13 órás munka után nem is csodálkozom... Na, de nem nyavajgok, mert jól jön ez a kis munka, addig sem rágom magam pár dolgon, meg hát a munka sosem árt...

 

Most is csak azért írok, mert van egy szabinapom és gondoltam felnézek kicsit ide is...

 

Most olvasok egy nagyon jó könyvet. A "Rémálom a vonaton"-t. Először azt hittem, hogy valami gagyiság, és nem is akartam folytatni, de ez a kis történet amit le is írok ide, az ellenkezőjét hozta elő belőlem...

"...Valóban apa? Így van?

- Természetesen. Különben nem mondanám.

- Figyelj, apa, nem beszélgethetünk tovább. A kimenő hívások időkorlátosak, további intézkedésig. De... de meg akartalak kérni egy szívességre.

- Mondd csak, fiam!

Steve nagyot nyelt.

- Találkoztál Deannel, a másodpilótámmal. Kedveled?

- Persze, hogy kedvelem.

Steve hallotta apja hangján, hogy meglepődött. Kiszáradt nyelvével végignyalta ajkát.

- Csak annyi... csak annyi, hogy lelőttek minket, miközben manővert hajtottunk végre a...

- Lelőttek benneteket? Biztos vagy benne, hogy...?

- Jól vagyok - vágott a szavába Steve. - De Dean... de Dean nincs jól, apa. Szigorúan titkos katonai információt kellett célba juttatnunk. Mindkettőnknek megmondták, hogy első az adat... semmi más nem kerül a prioritáslistára. Deannak sikerült katapultálnia az adattal, de amikor a gép lezuhant, megszegte a szabályokat, és visszajött hozzám segíteni. Megmentette az életemet.

- Akkor mi baja esett?

- Miközben engem biztonságos helyre vonszolt, lelőtték.

- Jaj, ne!

- Pontosan ez történt. Golyók záporoztak rá, de nem hagyott ott. Aztán valami vegyi anyagot lőttek rá, ami beégett egyenesen a húsába. Elvesztette egyik karját, mindkét lábát, és az arca is súlyosan megégett... alig lehet felismerni. És nem jogosult katonai segélyre, se járulékra, mert az ezredesünk azt mondja, Dean megszegte a parancsot, és kockáztatta az egységünk biztonságát, sőt a háború kimenetelét is, azzal, hogy visszajött értem. A századosunk szerint szerencséje van, ha nem helyezik vád alá. A hadsereg nem fizeti az egészségügyi ellátását, és nem finanaszírozza a megfelelő művégtagokat sem. Folyton azt hajtogatják, hogy parancsszegés történt. Tudom, hogy a művégtag nem sokra jó, mégis, az is több, mint a semmi, amit miattam kap.

- Istenem, szegény fiú!

Csend.

- Steve! Mi a baj?

- Sajnálom, apa. Csak gondolkodtam - Steve erőt vett magán, hogy folytassa. - Dean sokat mosolyog, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, de a lelke mélyén retteg, és magányos. Nincs családja, nincs senki, akihez visszamehetne. Ezért azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.

- Nálunk? Mennyi ideig?

- Végleg, apa.

Steve hallgatta a csendet, amely kitöltötte körülötte a légteret. A ki nem mondott könyörgés szinte fülsiketítőn visszhangzott a fejében.

- Fiam, Dean maradhat egy-két napig, talán egy hétig is, de semmiképpen nem költözhet hozzánk végleg.

- Miért nem?

- Steve, használd a fejedet! Örökké hálás leszek Deannek, hogy megmentette az életedet. Örökké. De szembe kell néznünk a tényekkel. Dean nyomorék. Sok időt kell vele tölteni, gondoskodást, figyelmet igényel, nem is beszélve a pénzről. Túl kicsi a lakásunk ahhoz, hogy velünk lakjon, és túl sok pénzbe kerülne átalakítani úgy, hogy neki is megfeleljen.

- De apa! Hiszen megmentette az életemet! Legalább megpróbálhatnánk! nem jelentene nagy gondot.

- De igen, fiam. Nem gondolod, hogy én is szívesen mondanék igent? De nem tehetem. Talán felvehetnék a hadisérültek kórházába, és járhatnánk hozzá látogatóba.

- Azt gyűlölné. Kérlek, apa...

- Sajnálom, fiam, de a válaszom: nem.

- De én már azt mondtam neki, hogy nálunk lakhat.

- Akkr mondd meg neki, hogy mégsem.

- De legalább nem próbálhatnánk meg, apa? Apa, kérlek! Értem!

- Nem, Steve. Megmentette az életedet, és ezért mindig hálás leszek, de túl nagy teher lenne.

- Teher? - suttogta Steve.

- Sajnálom, Steve.

- Hát én is.

- Ugyan, fiam! Ne vitatkozzunk ezen! majdnem hat hónapja nem beszéltem veled. Mesélj el mindent arról, hogy...

- Nem lehet, apa. Lejárt az időm.

- Máris?

- Attól tartok. Hamarosan találkozunk. Szia, apa!

- Akkora bulit rendezek neked a hazatérésedre, hogy csak! És Steve, nagyon sajnálom, ami Deannel történt, de értsd meg...

- Megértem, apa. Viszlát!

- Szervusz, fiam! Hamarosan találkozunk.

Steve letette a telefont. Felnézett a mennyezet piszkosszürke, málladozó festékére, lassú könnycseppek csorogtak le amúgy kifejezéstelen arcán.

- Mr. Walker, itt Dean Sondergard beszél.

- Dean? Hellő, Dean. Hogy vagy?

- Jól vagyok, Mr. Walker.

Dean nézte Steve apjának képét a videotelefonon. Olyan volt, amilyenre emlékezett: haja a halántéknál őszült, de máshol koromfekete volt. Jól nyírott kis bajusza volt, a bőre tölgybarna, s a teste is olyan kermény, mint a tölgyfa. A szeme mosolyog. Olyan ember, akiben mások ösztönsöem megbíznak. Komoly. Megbízható. Csakhogy most a homlokát ráncolta.

- Dean, Steve elmondta, hogy elvesztetted az egyik karod és mindkét lábad. Ejtették a vádat ellened? Végül is megkaptad a művégtagokat?

Dean elfordult a képernyőtől, ajka szoros, keserű vonalba húzódott. Hazamegy, de mindegy, mit mondanak a politikusok és a diplomaták, a háború sosem ér véget... az olyanokanak, mint ő, sosem. és az olyanokanak sem, mint akit a képet lát.

- Gratulálok! STve biztosnan nagyon örül - folytatta Mr. Walker.

Dean visszafordult a képernyő felé, Mr. Walker széles mosolyát nézte.

- Mr. Walker, kérem... - Egy pillanatig gondolkodott, aztán mély levegőt vett. - Mr. Walker, kérem, legyen erős. Rossz... rossz hírt kell közölnöm.

- Steve... - mondta Mr. Walker rögtön. - Mi történt? Történ valami a fiammal?

- Mr. Walker, nem tudom, hogy mondjam el. Steve... Steve ma reggel öngyilkos lett. Én... Annyira sajnálom!

A két férfi csak bámult egymásra.

- Steve...? - suttogta Mr. Walker. - Ő nem... nem tenne ilyet... Ez nem lehet igaz!

- Kérem, Mr. Walker. Attól tartok, igaz...

- De miért? Nem értem. Miért tett volna ilyet, miért?

Mr. Walkert magába roskadt, mintha összement volna, mintha Dean szeme láttára semmisülne meg.

- Mr. Walker, Steve beszélt onnel tegnap éjjel. Látta őt?

- Tessék...? - Mr. Walker a fejét rázta, lassan, végtelenül zavartan, rémülten, mint aki irányt tévesztett. - Én... Én nem... Tegnap nem láttam. Azt mondta, a webkamera nem működik...

- Értem. És miről beszélgettek?

Mr. Walker szeme lehomályosult, tekintetét üvegesre vonta a fájdalom.

- Hol van Steve?

- Mr. Walker, miről beszélgettek?

Mer. Walker lassan a fejét ingatta.

- Rólad. Rólad beszélt. Azt akarta, hogy hozzánk költözz.

- Én? - kérdezte Dean csodálkozva.

- Azt mondta, hogy elvesztetted az egyik karodat és mindkét lábadat...

- Értem.

- Nem értem. - szólt Mr. Walker könyörgőn. - Hol van a fiam? A fiamat akarom látni.

- Steve levelet hagyott önnek. Felolvashatom?

Mr. Walker lassan bólintott. Dean elővette a levelet overallja zsebéből. A szavak üvegszilánkokként sebezték a nyelvét, árkokat hasítottak hangszalagjaiba. Nyelni próbált, de fájt. Nagyon fájt.

- "Sajnálom, apa. Szeretlek. Mindent nagyon pontosan és gondosan megmagyaráztál nekem és azt hiszem, ez a legjobb megoldás mindenkinek. Steve."

- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Mr. Walker. - Steve nem lehet halott. Nem hiszem el, hogy meghalt. Steve él.

- Mr. Walker, nem lenne szabad ez tennem, de kockáztatom a biztonsági ellenőrzést, a felelősségre vonást, hogy megmutassam önnek Steve-et. A... a hullaházban van. Átküldhetem önnek a képet.

Dean elkapta a tekintetét, nem akart Mr. Walker szemébe nézni. Annyi bánat, olyan mély fájdalom. Túlságosan sok volt, túlságosan perzselő, mintha a napba nézett volna. Dean beütötte a jelszabát és a szükséges parancsokat a webkamera melletti klaviatúrán, és minden figyelmeztetés nélkül megjelent a hullaház képe, az átlászó kapszulák sorával. Ezeket a hermetikusan lezárt konténereket arra tervezték, hogy meggátolják a fertőzések terjedését, és a lehető leghosszabb ideig tartósítsák a holttesteket, míg haza tudják szállítani őket. Dean tudta, hogy a parancsnok pokoli cirkuszt rendez majd, hogy súlyosan megszegte a katonai protokollt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ennyivel tartozik Steve-nek. Dean elkezdte begépelni a szükséges kódokat, hogy a biztonsági kamera egy bizonyos kapszulára közelítsen.

- Mr. Walker, beszélt önnek Steve arról, hogy mi történt, amikor lelőttek minket?

- Igen, elmondta, hogy megmentetted az életét.

- Nem én mentettem meg az életét, Mr. Walker - mondta Dean halkan. - Éppen fordítva történt...

Új kép jelent meg a képernyőn. A kapszulában Steve Walker őrnagy csonka holtteste feküdt: láb nélkül, egyik karja hiányzott, arca súlyosan, szinte a felismerhetetlenségis szétroncsolva."

Az egész részt leírtam, gondoltam így biztosan mindenki számára érthető az egész... Engem legjobban az a rész ragadott meg, amikor az apuka azt mondta, hogy "teher". Milyen érzés lehetett az a fiú számára...

Ajánlom minden olvasni imádónak ezt a könyvet.

Na, de szerintem ennyi is lenne mára...
Köcce, ha elolvastad...

Szia...

Omyno...

Sziasztok...

Amióta nem írtam, történt egy s más rossz dolog, hát a jóról szintén nem nagyon mondható ez el...De inkább most más hoztam az untató élet történeteim helyet...

Ma fő témaként azt a könyvet hoztam, amit most fejeztem be. Pontosabban pár részt belőle, ami nagyon megragadta a figyelmemet. Először nem hittem volna, hogy ez a könyv, ennyire elgondolkodtató lesz, de így visszatekintve, örülök, hogy belekezdtem az elolvasásába.

A könyv címe "Omyno".

"A segítség mindig adás, ami szabadságot, az elfogadás pedig mindig kapás, ami tartozást szül."

Ilyen szemszögből még sose közelítettem meg ezt a két fogalmat. De mennyire így van már. "A segítség mindig adás..." Mennyi ember elvárja azt, hogy segítsenek neki, de közben ő senkinek sem segít...és ezáltal, mennyi tartozás feltorlódik a javára...És az a gond, hogy nagyon sok ember, ezt természetesnek tarja, hogy csak kap...:/

" Amikor félsz, meggyengülsz. A félelem elbizonytalanít, lebénít és máris olyan távol kerülsz önmagadtól, hogy esélyed sincs a boldogságra. Aztán, amikor kicsit összeszeded magad, újra jön, és csak annyit mond: - Múltkor sem sikerült, most miért sikerülne?  - Te elhiszed, hiszen igaza van, valóban nem sikerült. És lassan észrevétlenül a rabja leszel. A sátán mindenkiben benne lakozik, és akinek sikerül kiűznie magából, ahhoz egyre nagyobb kísértések formájában jön el. A sátánt nem lehet azzal vádolni, hogy lusta. Ha kell, híveket küld, és ha ez sem elég, személyesen intézkedik."

Ez is mennyire igaz már... A félelem, csak gyengeséget szül... A gyengeség pedig nagyon sokszor elbizonytalanít... Mennyi ember esik abba a csapdába, hogy hisz a "sátánnak" és utána már nem találja a visszautat, és örökre el van veszve...És csak annyi az oka ennek, hogy nem hit saját magában, hanem a sátán "sugdosására" hallgatott inkább...

"Nagy baj van veletek. Azt gondoljátok, hogy a dolgok járnak nektek. Pedig a dolgokat kizárólag kiérdemelni és megérdemelni lehet. Csak úgy semmi sem jár. Kérned és kérdezned kell. És a végén nem árt, ha megköszönöd a segítséget. De ti itt a földön sem nagyon kértek, hanem elvesztek, nem kérdeztek, mert féltek, hogy butának tartanak majd, és nem köszöntök meg semmit szívből. Sokszor azért, mert azt gondoltátok, hogy jár, máskor pedig azért, mert az érzelmeket szégyellitek."

Ezzel szintén egyet értek, hisz a mai világban, tényleg csak úgy elveszik egymástól az emberek, amire szükségük van, és nem hogy kérdezés nélkül veszik el, de még meg sem köszönik... Mindenért meg kell dolgozni, hisz a mai világban, a szegény dolgozik és a gazdag, (aki sokszor nem magának köszönhetően lett az) pedig szépen bezsákmányolja tőle, azt ami nem jár neki, és egy kösz-t sem tud kinyögni cserébe... Na, de inkább ezt a vélemény részt lezárnám itt, mert nagyon sokat tudnék erről írni...

"Az élet negatív eseményei a legtöbbször, azért történnek, mert új időhálót nyitottunk meg azzal, hogy rossz döntést hoztunk, így rossz időben rossz helyen nehezen cselekszünk jól."

Na, hogy őszinte legyek, erre eddig még sose gondoltam...De érdekes feltevés...

"Mert nagyon fontos, hogy ne csak kérj. Mindig ajánlj fel cserébe valamit, ami, úgy érzed, segíthet elérni, amire vágysz. Minnél nagyobbakat kérsz, annál nagyobb ellenajánlatot tegyél. Így sokkal segítheted a saját életed."

Ehhez nem kommentálnék semmit...

Aki szereti az efféle könyveket, ajánlom neki...Kihagyhatatlan könyv...

Hoztam még egy történetet is:

Láncok

Toryval kezdtünk összeforrni. Amellett, hogy mindig velem volt. Törődött velem. Nekem ez idegen volt. Nagyon idegen. Szabadnak éreztem magam mellette, de Kaouru jelenlétében láncra verve voltam. Tory nem engedett többé szenvedni. Emberileg tudtam távol kéne maradnom Kaorutól, mert a szervezetem nem bírja elviselni azt a stresszt, amit az, okoz, hogy már nem értem őt.Így őt érzem hibásnak, érzéketlenek és ridegnek. Pedig én pont ilyen voltam. Sértődőt, érzéketlen és leginkább rideg. Nem tudtam egyáltalán olyan volt e amilyennek most én látom. Összezavarodtam. Éreztem valamit a háttérben, amiről nem tudok. Féltem attól amit "rejtegetett" Kaoru. Az én szememben egy fiú volt a sokból. A fiú, aki más volt, mint a többi és nem tartott attól, mit gondolnak róla. Egy meg nem értet maszk mögé bújt fiú volt. Aki érzett, gondolkodott és remélt. Egy álomvilágban élő élet ellen szenvedő csoda volt. Már mikor megismertem érezhetően több volt, mint egy felületes barátság. Ez a Barátság  volt a Tökéletes másik felem mindentéren. De bennem valami megváltozott...

Visszavágytam hozzá, ahhoz az emberhez, aki megértett, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna. Képtelen lettem volna újra magára hagyni Toryt.

Másik felem meg nem bírtam feladni a sértettségemet. Törődésre vágytam. Arra, hogy ő keressen engem, hogy érezzem, hogy jelentek neki egy fikarcnit is. Undorító lény vagyok. Tory itt van nekem és vigyázz rám, de én ezt nem tudom megadni neki. Benne is volt valami, ami vonzott. Ő is egy maszk mögött bújt idegen volt. Vele talán semmi közös nem volt bennünk. CSak vigyázni akartunk a másikra és bíztunk a másikban. Ennyi volt a mi kapcsolatunk. Undorítónak érzem magam, mert itt van ő mellettem, de még is Kaorura vágyom. Irigy és önző vagyok, de mindketten kellenek az életemhez. Kár, hogy mindketten gyűlölik a másikat, mert én szenvedek. De Kaoru nélküs sem vált be a terv. Önpusztításba kezdtem akaratlanul. Állandóan megsérültem és mindig Tory kötözött be. Nem akartam semmit és senkit. A napi egy doboz cigi és gyógyszer adagok megszokott napi rutinná váltak végül erősebb kellett. Drogok, amiért Tory a lelkem is kitaposta volna, hiszen ezzel beleestem abba a hibába, amiben ő élt.

Érzelemmentes lettem, aki egy dolgot akart Pusztulni.

- Hagyd ezt abba! Nincs szükséged rá!

- Nincs.

- Ne csináld ezt. Kérlek...

- Nem csinálok semmit...

Magához rántott az ágyra és átölelt. Ott feküdtünk. Rám meredt és remélt legalább egy pillantást. De semmi. Erre hozzám bújt és én még bele se remegtem, pedig a keze egész végig rajtam simult végig újra és újra. A törődés felsőfokait kaptam és semmi. Próbálta felhívni a figyelmem, hogy fontos vagyok neki, és hogy kellek neki. De ez nem jutott el hozzám. Végül hosszú csönd után felült az ágyon.

- Menny vissza Kaoruhoz. Boldognak akarlak látni. - Nagy levegőt vett, majd megcsókolt és otthagyott egyedül a szobámban. Ismét ugyanaz a zene szólt, ami már oly régóta és én a hátamon feküdve néztem hogyan sötétedik be a szoba.

Na, mára szerintem ennyi lenne...

Köszi, ha elolvastad...

Szia...