Fájdalom...

Sziasztok...

Túl vagyok a 3. és egyben az utolsó vizsgámon is...a számvitel vizsgán...4 lett...:/

Írtam 4 új verset...tegnap és ma...

Az utolsó reménysugárig...

A földön térdelsz, csúszol a mocsokban,

De nem bocsájt meg, élvezi, hogy belehalsz a fájdalomba.

Végig nézi szenvedésed, ahogy a saját véredben lassan fuldokolva,

Távozol e világból, a kaput nyitva hagyva.

Egy jelnek szánod, egy utolsó reménynek,

Hogy esetleg felrémlenek benne a régi képek,

És most már Ő könyörög, hogy visszakaphasson téged.

De utolsó sugara is a reménynek,

Szerte foszlik, örökre benned.

S egy megtört szívű testet,

Most már végleg elhagy az élet...

Múlt, mely már nem jön vissza...

Egy keserű csók ér ajkamon, mikor veled álmodom.

Régen ez édes volt,

De ma már, erről képet, csak a múltból kaphatom.

Elrontottuk. Vége lett.

De azokat a gyönyörű perceket kitörölni nem lehet.

Szívembe, lelkembe beégtek.

Remélem neked sikerül elfelejtened,

És élhetsz, egy ennél, sokkal boldogabb életet.

Kiégett fadarab...

Néha azon kapod magad,

Hogy befelé sírod fájdalmadat,

Könnyeid félúton visszafordulnak,

A szilánkok még jobban testedbe fúródnak.

Senki se veszi ezt észre rajtad.

Pedig szíved, már, akár egy kiéget fadarab.

Mikor késztetést érzel arra,

Hogy egy vágással véget vess annak,

Amit mások egy értelmes életnek hívnak,

De te inkább a fájdalmas pokolnak.

Senki se veszi ezt észre rajtad.

Pedig szíved, már, akár egy kiéget fadarab.

Égető vágy...

Valami a húsodba váj...

De neked ez már egyáltalán nem fáj...

Akarod érezni! Még! Maga a bűbáj...

Akár a drogfüggőnek a drog, úgy hiányzik már.

És ennyi nem elég!

Fogsz egy kést és karodba mártod mélyen a pengét.

Érzed a mámort, látod a vöröslő lassan kibuggyanó vért.

De nem elég! Még! Mélyebbre nyomod a kés élét,

Kezeden folyik a rengeteg vér, a tiéd.

De megérte, a fájdalom picit enyhült,

A tettes a vérveszteségtől, örök álomra szenderült...

Ma csak ennyit hoztam,
Sziasztok...