2011. január 6., csütörtök

Önuralom hiány...

Sziasztok!

Ma egy igazán érdekes dolog történt velem...betörtem egy ablakot...sose csináltam még ilyet...és most se direkt történt...egyszerűen túl sok minden gyűlt már össze bennem...és elborult az agyam...ez meglepő ám az én személyemben...hisz ritka, ha nem tudok magamon uralkodni. De, hogy tetézem a dolgokat...nem úsztam meg sérülés nélkül sem... ^^ Egy pár szép kis vágás került a csuklómra... És a meglepő az, hogy nem fáj...XD pedig mindig azt hittem, hogy az ilyen fájdalmas... mikor a filmekben láttam...És hát szépen is vérzett...XD Életemben nem láttam még ennyi vért kijönni magamból egy huzamban... De, hát most már elmondhatom, hogy ezt is megéltem...^^

Mai napom ismét a tanulás körül forgott...szét tanultam a fejem... vállalat gazdaságtan... :S Remélem sikerül legalább egy kettest levizsgáznom ebből... komolyan mondom... már annak is örülnék... csak ne húzzanak meg...

Megint írtam egy új történetet...

Egy szomorú történet...

Lassan haladtam előre a, majdnem térdig érő hóban. Épp egy kirándulás helyszínére igyekeztem, szokás szerinte késve. Mire oda értem már ott volt az egész csapat és épp jókat nevetgéltek. Ott volt a legjobb barátom Misi is. Mikor észre vett oda jött és adott két puszit . Imádtam ezt a srácot. Nagy móka mester volt. ő találta ki, hogy jöjjünk össze páran és menjünk el egyet síelni. A legjobb az volt az egészben, hogy én még csak most tanultam a síelést és rohadtul béna volt eddig a teljesítményem...Misi tanított. Jókat nevetett azon, amikor az életemért küzdve a sítalpon próbáltam tartani magam. Úgy, hogy ezzel a tudattal indultam neki ennek a kirándulásnak...mint később kiderült... kár volt eljönnöm...:S :(
Na, de ne vágtassunk ennyire a végére.
Ott álltam 4 fiú és 3 lány társaságában a pálya alján. Nem vártunk sokat, hisz mindenkit megtelített az adrenalin... Fűtötte őket a vágy, hogy felérjenek a pálya tetejére és végig csúszhassanak az orbitális hótömegen. Az igazat meg vallva én kicsit paráztam a pálya láttán, de Misi megnyugtatott, hogy ne féljek ott lesz, ha gond van. Hittem neki, hisz akár az életét is kockáztatta volna értem... és ezt már nem is egyszer bizonyította. Így megpróbáltam bátorságot erőltetni a lábaimba és elindultam a csoport után a libegőhöz. A beszállás sikeres volt és fentről nézve a havas táj még gyönyörűbb volt, mint lentről. Kezdett előjönni a bátor csaj belőlem, mert ugye én nem vagyok ám egy nyuszi...XD Felértünk, Beálltunk egymás mellé és készülődtünk a "kilövésre". Misi mellettem állt. És egyszer csak kifújta a rajtot. Együtt indultunk el. Mellettem ment majdnem. Rám nézett és mosolygott, azt az édes biztató mosolyt küldte nekem, mait tudtam, hogy nagyon szerettek. Nem hagyhattam cserben a tanáromat/barátomat és persze önmagamat sem. Beszívtam a levegőt és megpróbáltam a síelésre koncentrálni. Átvettem magamban lépésenként minden tanácsot és figyelmeztetést, amit kaptam. És sikerült. Totális erővel siklottam lefelé. És, akkor most készülj... jön az első dimbes-dombos rész. Misi itt eltávolodott tőlem., nehogy egymásnak ütközünk. És egyedül neki vágtam az első akadálynak, ami sikerrel végződött és így az őt követő többi is.
Épp az egyik bukanó mögül törtem elő, amikor észrevettem, hogy baj van...nagy baj...Ivett az egyik lány ugrás közben elvesztette az uralmát a sílécek fölött és letért a kijelölt pályáról...és Misi teljes gőzzel utána indult...:O Istenem és a veszélyes út felé haladtak. A szívem a torkomban pulzált...nem tudtam felfogni, amit láttam...egyenesen a szakadék felé tartottak...Már épp én is elindultam volna utánuk, mikor Gergő, egyik haverom lefogott és próbált megnyugtatni. De, hogy a fenébe nyugodhattam volna meg, mikor éreztem, hogy nagyon nagy baj lesz??? Ez erőt vett rajtam és sikerült kiszabadulnom Gergő szorításából és elindultam Misiék után. Nagy nehezen beértem őket és szó szerint megdermedt bennem minden, attól, amit láttam. Ivett a szakadék felett...csak Misi tartotta...nem tudtam mit tegyek, így elindultam feléjük...Segíteni akartam nekik...De Misi mutogatta, hogy menjek innen. Nem bír el nagyobb súlyt a jég...Így kénytelen voltam végig nézni az egész borzalmat tehetetlenül...:S Innentől minden egy pár perc alatt történt...Ivett elkezdett felmászni a szakadékból, Misi segítségével, de ekkor megcsúszott a jégen a fiú és elkezdett zuhanni, utolsó erejével még a lányt feltudta dobni a hóra...de ő csak zuhant le a mélybe...Először fel se fogtam, amit láttam...Ivett sem. Majd, mikkor leeset végre...teljes gőzzel futottam a többiekhez, azt kiabálva, hogy "Segítség, a barátom a szakadékba zuhant!" és rohantam tovább. Nem tudtam merre megyek, hisz még sose jártam itt, de mindenáron oda akartam jutni hozzá. Találtam egy utat, ahol lejuthattam a szakadékba. Lefelé haladva észre vettem Őt. Egy kisebb jégtömb szerűségre esett, ami kiállt a szakadék oldalából. Oda rohantam hozzá és nagy megkönnyebbülésemre még élt, de nehezen vette a levegőt és nagyon sápadt volt.


Próbáltam beszélni hozzá és magánál tartani. Egyszer csak halkan ezt mondta:
- Linda...nyugodj meg...kérlek....semmi baj...nem lesz... - és rám villantotta azt a mosolyát, amit annyira szerettem. Könny szökött a szemembe, pedig nem szoktam sírni...de tudtam...hogy mindennek vége...elfogom veszíteni!!!...
És ekkor újra megszólalt...de már épphogy csak lehelte, amit mondott.
- Szeretlek... szerelmem...és...örökké...szeretni foglak...- és becsukta a szemét.
Nem bírtam...Kitört belőlem az elviselhetetlen fájdalom...csak zokogtam...és próbáltam magához téríteni visszahozni. Levettem a kabátom...és ráraktam, hogy ne fázzon...Ott ültem mellette még 15 percet és sírtam...és sírtam...nem tudtam elhinni ezt...Miért nem én haltam meg??? Miért őt vették el???
Kis idő múlva odaért a segítség, de látták már késő...Arra emlékszem még, hogy rám akarták adni a kabátomat, de nem engedtem...nem érdekelt már semmi...csak Őt akartam...senki és semmi mást...
A dacom következménye egy hétre rá tüdőgyulladás lett...és ezt én úgy vettem, hogy Ő üzen nekem...hogy hiányzom neki...ahogy Ő nekem. És megtettem azt, amit máskor sose tettem volna meg...elmentem hazulról...kimentem a sípályára, ahol egy hete a szörnyű eset történt...
Sötét volt...és nagy hó...és dermesztő hideg.
Ennyit mondtam a szélbe:
- Édesem pillanat és ott leszek veled...- majd levetettem magam a szakadékba...ugyanott, ahol Ő vesztette el... az életét... :'(


Na...ma még lehet leszek...
Sziasztok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése